A türelmetlenség (koránt sem diszkrét) bája

Hiába ugrik vissza az ember a tönkrement párkapcsolatba, csak mert 3 nap alatt eljutott arra a felismerésre, hogy egyedül lenni rossz – attól még a kapcsolat nem is javult meg, és nem is fog másként működni. Éppen ezért az első és legfontosabb aranyszabály az kell, hogy legyen, hogy akármelyik fél is hirtelenkedik, legalább az egyik józan marad, és emlékezeti önmagát: „idő, idő, idő”. A sebek nem fognak begyógyulni attól, hogy letiltjuk egymást Facebookon. Attól sem, hogy azzal fenyegetjük egymást, hogy soha többé nem találkozunk, és attól sem, hogy kényszeresen kerüljük a másikat, csak mert a közös kedvenc kávézó egyszeriben potenciális veszélyforrás lett. És persze az sem megoldás, ha minduntalan sms és telefon, Skype és Facebook, WhatsApp is Viber kapcsolatban maradunk, és kétnaponta a másik tudtára adjuk, hol is állunk éppen a közös folyamatok emésztgetésében. Ha valaki hétfőn azt írja, hogy „Vissza akarlak kapni”, majd kedden nem kap választ, és szerdán mérgesen elküldi a „Már nem is akarok együtt lenni, leírtad magad” üzenetet, az leginkább a saját szándékaiból csinál viccet – egyre kevesebb esélyt biztosítva arra, hogy amikor tényleg megérkezik egy folyamat végére, esély legyen rendbe tenni a dolgokat.

Statikus folyamatok

John Lennon azt énekli a „Beautiful Boy” című dalban: „Míg te elfoglalt vagy azzal, hogy terveket gyártasz, az élet egyszercsak megtörténik.” Fontos, hogy legyenek tiszta szándékaink az emberi kapcsolatainkat illetően, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy ne próbáljuk mindenáron definiálni, lezártnak tekinteni a folyton alakuló és változó viszonyokat. Egyrészt azért, mert ezzel „mesterségesen” pontot teszünk egy még javában zajló folyamat végére, másrészt pedig azért, mert – bármennyire is szükségünk van arra az illuzióra, hogy ebben az egész világot magába sűrítő színházban mindent magunk irányítsunk, és mindenkinek kedvünkre osztogathassunk jó és rossz szerepeket, a valóságban bizony még mindig az élet a legnagyobb rendező.