Mily meglepő: a pelenkareklámokban szereplő bébik feneke tiszta és illatos, és sohasem sírnak az öltöztetés miatt. A mama kisimult, a csecsemő pedig nevetgél. Persze érthető, hogy nem lehet terméket eladni ordító gyerekkel. Mégis meglepő, milyen felháborodás övezte az egyik gyógyszerreklámot, melyben a kisfiú rengetegszer megkérdezte: „miért?” A többség roppant idegesítőnek vélte az egyébként helyes arcú kisfiút, és bár viccnek szánták (reméljük), még tüntetést is szerveztek ellene.
A hasonló korú, és a miért-korszakban lévő gyerekek szülei voltak azok, akik nem igazán értették a felháborodást, hiszen a gyermek ebben a stádiumban ténylegesen egyfolytában és mindenre azt kérdezi, hogy miért, ebben semmi meglepő nincs. Hja, hogy idegesítő? Igen, lehetséges. Érdekes jelenség azonban, hogy ha az emberek egy része tudja is, hogy mindez normális, a tévében akkor sem akarja látni. Ténylegesen csak rózsaszín cukorvilágot szeretnénk viszontlátni a médiában? Ez egyfajta menekülés, vagy kapaszkodó sokak számára, talán maga a remény, hogy lesz, lehet jobb is, lehet másképp is. Igen ám, csakhogy ez a szituáció igencsak torzítja a valóságérzékelésünket.
Ha egy celeb hétköznapi ruhában megy utcára, smink nélkül, akkor máris cikkeznek róla. Ha ne adj’ Isten pattanásos, vagy kopott a körömlakkja, akkor azonnal a ciki kategóriába kerül a média részéről. Úgy tűnik, szeretnénk azt hinni, hogy vannak „tökéletesek”, és mindez mi máson múlhatna, mint a pénzen? „Megteheti” – nyomják rá azonnal a bélyeget.
De mi van a háttérben, miről szól ez a jelenség? Leginkább arról, hogy nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy az illúziók világa ebben a formában nem létezik. Igenis duális világban élünk, ahol a kisbabák egyszerre aranyosak, és van velük rengeteg feladat, és komoly felelősség. S nincsenek emberek, akik csupán attól, hogy sok pénzük van, kisimult arccal és gyönyörűen ébrednek. Igen, nekik is vannak érzéseik, nekik is van rosszabb napjuk és rossz kedvük.
Hogy miért kergetjük ennyire ezeket az illuzórikus kliséket, annak az az oka, hogy szüntelenül a reményt keressük. Ha azonban nem a médiában, hanem a saját világunkban kell ezt megtalálni, az azt is jelenti egyúttal, hogy dolgozni és tenni kell érte. Nem a pénz oldja meg, hanem a befektetett energia és elhatározás, a tettek és a cselekvések. Pedig mennyivel kényelmesebb helyette ülni a kanapén, és bekapcsolni az álomképet sugárzó képernyőt…! Igen ám, de mindeközben lemaradunk a lényegről: az életünkről és a saját valóságunkról.
