Ha mi szülőként szorongunk, ha nem bízunk benne, ha tele vagyunk negatív érzelmekkel, mosolyoghatunk, amennyit akarunk, mondhatunk bármit, a gyerek átveszi a mi – akár gondosan eltitkolt – érzelmeinket, és ő is feszült lesz. Csak azt sem fogja tudni, mitől. Ezért érdemes elengedni a bennünk esetlegesen feszülő hatalmas elvárást és kényszert. Nem lesz semmi baj akkor sem, ha nem a mi gyerekünk az osztályelső, mert a bizonyítvány és az ellenőrző nem a mi szülői értékünket mutatja, és sokszor nem is a gyerkőc tényleges tudását. Nem hajszolhatjuk végig a gyereket az éveken úgy, hogy leszidjuk minden négyesért. Persze támogassuk, biztassuk, segítsük, de nem tanulhatunk helyette.

Bár ott állunk mellette és segítjük mindenben, a gyerek iskolája nem a mi iskolánk, az ő jegyei nem a mi jegyeink. Ha őt nem érdekli a mi kedvenc tantárgyunk, akkor nem érdekli, nincs mit tenni. Ha mindig kihegyezzük a ceruzáit, utánafutunk az otthon hagyott felszereléssel, és tyúkanyóként levegőhöz sem hagyjuk jutni, a gyerekben nem alakul ki az a tudat, hogy ő egyedül is képes valamire. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne hívjuk fel a figyelmét dolgokra, vagy ne segítsük, de ha nem teszi el a felszerelését, figyelmeztessük, és aztán ne pakoljuk be helyette. A harmadik fekete pontnál derengeni kezd majd, hogy magától el kéne tenni. Az önállóság egyébként nagyon nehezen alakul ki, türelemre és fokozatosságra van szükség, de csak még rosszabb a helyzet, ha anya mindig ott lapul ugrásra készen, és kvázi kijárja a gyerek helyett az iskolát.

Ahogy mi is igen ritkán megyünk be kifejezetten jókedvűen dolgozni, a gyereknek is lesznek rosszabb időszakai. Növekszik, fejlődik, élmények érik, de van, amikor fáradt, morcos, túlterhelt, rosszkedvű, és ez teljesen normális. Ahogy az is, hogy utálja az iskolát, egyik-másik tanárát, vagy visszavágyik az oviba. Legyen szabad szeretni és utálni, véleményt alkotni.

A szeretet nem teljesítményfüggő

Alapvetően senkit nem fog érdekelni később, hogy milyen volt harmadikban a gyerek félévi bizonyítványa. A tényleges, megszerzett és használható tudás, a gondolkodás és a feladatmegoldás képessége az, ami egy életen át elkísér. Ehhez nem szabad letörnünk a gyerek természetes érdeklődését, hanem azt kell tudatosítanunk benne, hogy akármi is van az iskolában, szeretjük, bátorítjuk, és meg fogja találni azt a területet, ahol élvezi a tanulást, saját teljesítményét, és ő maga akar egyre jobb és jobb lenni. Nem lehet mindenki mindenben zseni, és nem is kell annak lennie. Ettől még törekedhetünk a minél jobbra? Természetesen, sőt kell is. De nem mindenáron.

Az iskolások legnagyobb félelmét talán nem is a rossz jegyek jelentik, hanem hogy ki mit fog róluk gondolni. Sokat segít, ha saját példákkal illusztrálva sokat beszélgetünk arról, hogy véleménye minden embernek van, de nem mindegyikükére vagyunk kíváncsiak, és nem is mindegyiküké mérvadó. Arról is beszéljünk, hogy az adott vélemény nem mindig rólunk alkot képet, hanem arról, aki mondja. Mindenkinek más fontos, de attól leszünk egyediek, ha saját értékrendünkhöz igazodunk – természetesen a megadott kereteken belül.