A nőknél még rosszabb a helyzet: nem szeretik magukat, és döbbenetesen kevés az önbizalmuk. Először is olvassuk el most az ő történetüket.
"Mindig bajom volt saját magammal... Ezt igyekeztem azzal kompenzálni, hogy falom a férfiakat. Hihetetlenül fiatal voltam még, amikor belekezdtem az első párkapcsolatomba, s furcsamód a szüleim nem tiltottak a komoly kapcsolatoktól. Biztos, hogy én sokkal jobban fogom félteni a gyerekeimet, és remélem, hogy a férjem is támogat majd ebben. Sokat buliztam, jókedvű fiatal csaj voltam - legalábbis annak mutattam magam, és flörtöltem hétközben és hétvégén. A tanulás nem nagyon érdekelt, a bókok, a férfiaktól jövő üzenetek annál inkább. Hihetetlen, de senki sem gondolta rólam, hogy épp nekem nincs önbizalmam. Hiszen én voltam a lány a városban, akit minden srác ismer... De egyszer csak elfogyott belőlem a lendület. Ott álltam döbbenten, amikor ráébredtem: hiába a hódolók hada, nem vagyok kibékülve önmagammal. Nem szeretem a testem akkor sem, ha minden ujjamra mindig akadt tíz férfi. Azóta egyébként még rosszabb a helyzet, hogy erre ráébredtem, szóval felkerestem egy szakembert a problémámmal. Remélem, tud segíteni." (Tamara, 28)
"Miért nincs önbizalmam? Lehet, hogy nem szép dolog kívülre mutogatni, de azt hiszem, abban törtem meg, hogy mindig a bátyám volt az Isten a családban. Naná, hogy jó tanuló volt (egyébként nem sokkal maradtam le mögötte), naná hogy ő volt mindig az erős, az okos, a helyes. Az én születésem megadta a családunknak a klasszikus státuszt: két gyerek, egy fiú és egy lány. Természetesen a trónörökös születik először, aztán jöhet egy lányka is. Apám klasszikus felfogású férfi, aki minden férfi-dolgot megtanított a bátyámnak, anyámtól pedig természetesnek vette a háziasszonyi teendőket - aki egyébként szintén így volt vele. De anyámnak a rendes feleség szerepe mellett arra már nem jutott ideje, hogy velem is törődjön úgy, ahogy azt apám tette a bátyámmal. Nem haragszom rájuk, de ebben a családban én láthatlan voltam. Átlátszónak éreztem magam, akin keresztülnéznek, vagy dísztárgynak, amit feltesznek a polcra, és néha leporolnak. Mindent megkaptam, amire szükségem volt, legalábbis a tárgyi dolgokat. Évente új tolltartó, precízen becsomagolt könyvek, még a fizetős képzésemet is támogatták. De a lelkemmel nem törődött senki." (Rita, 24)
"Nem vagyok kibékülve a testemmel. A személyiségemmel ezen túl semmi bajom, azt hiszem, okos vagyok, két nyelven beszélek, normális munkahelyem van, és igyekszem tudatosan szervezni az életemet. Nem is vagyok az a hisztis nő-típus, akit sok férfi szeretne elkerülni. Ám hogy a személyiségem milyen kellemes, az ritkán derül ki a számukra, mivel nem felelek meg a mostani nőideálnak. Őszinte leszek, a divat nem igazán vonz. Szeretek csinosan öltözködni, de semmi kedvem a fenekemet éppen eltakaró miniben, vagy sortban lejteni, és csücsöríteni egy szelfi kedvéért. De nem vagyok az a vagány típus sem, aki hippiként gördeszkázik. Mondhatnám, hogy átlagos vagyok, de ez se lenne igaz, mikor a méretem 38-as, azaz legalább két számmal leköröztem a mai nőideált. Nincs dús hajkoronám, és végképp nem tudom úgy dobálni a hajam, mint a reklámban. Anyu és Apu rengeteget dicsértek, s ahol csak lehetett, hangoztatták, hogy számukra én vagyok a leggyönyörűbb a világon. Tinikoromban viszont azt éreztem, nem mondanak teljesen igazat, mert az osztálytársaimtól nem kaptam meg ugyanezeket a visszajelzéseket. Nem én voltam a rút kiskacsa, de én voltam a szürke egér. Akkor is, ha színesre sminkeltem a szemhéjamat. Két komoly párkapcsolaton vagyok túl, amiknek egyéb okok miatt lett vége (a legutóbbival például nem akartam külföldre tartani, így elváltak útjaink), most viszont hogy újra ismerkednék, úgy érzem, elment mellettem a világ, nem illek ide ezzel a fizimiskával. Jártam egy szimpatikus pszichológushoz, egy ideig jobb kedvem lett tőle, de nem érzek komolyabb változásokat. Pedig akkoriban alaposan utánajártam a témának. A férfiak a cselekvéseikért várnak elismerést, nem annyira a külsejükkel van bajuk, míg a női nemnél itt van gond. Vajon léteznek olyan nők, akiknek korábban nem volt önbizalmuk, s aztán egyszer csak lett? Hogy tudták ezt elérni? Én nem ismerek ilyeneket, csak olyan lányokat, akiknek valahogy eredendően erős az önbizalma. Nem foglalkoznak a többiekkel, csak jól elvannak a bőrükben. Irigylem őket, mert ezt én nem tudom utánuk csinálni." (Borcsa, 30)
A három nő beszámolójával sok más nőtárs is tud azonosulni. Kiemelnénk azt az állítást, hogy a nők főként a külsejüket jelölik meg az elsődleges önbizalom-csökkentő tényezőnek, míg a férfiak racionális gondolkodását alátámasztja, hogy elsősorban kézzel fogható eredményeikért várnak pozitív visszajelzéseket. Ennek érdekessége, hogy megfigyelve mindegyik nem a tanult tényezőkre helyezi a hangsúlyt, hiszen ismeretes, hogy a férfiak számára fontosabb a hölgyek külső megjelenése (és pont ez az, ami a nők önbizalom-problémáit meghatározza), amíg a nőknél ritkább, hogy adoniszt keresnek, őket mással lehet meghódítani. Hogy mi ez a "más", ott már van eltérés a férfi és női vélemény között. Míg sok férfi állítja, hogy a státuszszimbólumokkal lehet előre jutni a nőknél, addig a női nem képviselői arról panaszkodnak, hogy a férfitársadalom nem ismeri fel annak fontosságát, hogy fejlessze a személyiségét, és kissé élhetőbb, támogatóbb, konstruktívabb személyiséggé váljon. A felmérések szerint viszont a férfiak nemigen jelöltek meg személyiségjegyükkel kapcsolatos tényezőket, ami gátolja az önértékelésüket. Ez eléggé beszédes tényező.
Valóban az a legizgalmasabb folyamat, amikor valaki, aki korábban nem szerette önmagát, elérte, hogy megfelelő önbizalommal rendelkezzen. A recept vélhetően egyedi, hogy ki hogyan tudja ezt megvalósítani. Rengeteg ezzel kapcsolatos könyv van (például Louis L.Hay kötetei), és sok terápiás szakember foglalkozik önfejlesztéssel. Közülük érdemes olyat keresni, akinek ez a(zegyik) szakterülete. Fontos tényező, amiben szintén kérhetünk segítséget, a társadalmi elvárások levetkőzése, aminek egyébként úgyis lehetetlen megfelelni.
