Nyilván minden kapcsolatnak más a dinamikája, és ma már nagyon gyakoriak a nyitott kapcsolatok is. Az sem ritka hogy az egyik fél a szíve mélyén tudja, hogy megcsalják, de a „béke” kedvéért inkább nem vesz róla tudomást, és homokba dugja a fejét.

Ha azonban tartós kapcsolatról van szó, esetleg még gyerekek is vannak és a megcsalás semmilyen módon nem fér bele értékrendszerünkben, akkor igazi szívdöfésként és árulásként élhetjük meg, melyre nincs bocsánat. Anélkül azonban hogy megkérdőjeleznénk a hűség fontosságát, abszolút pozitív értékét, nem árt tudomásul vennünk, hogy nem ez a legnagyobb, legalábbis nem ez az egyetlen bűn egy párkapcsolatban.

Akár kezdete is lehet egy párkapcsolati krízis megoldásának, persze ez nagyban függ a felek szándékától, és érzelmeitől. Egy megcsalás nagyon megalázó, kiábrándító helyzetet tud teremteni, de önmagában nem mentesíti a megcsalt félt minden felelősség alól. Természetesen nem arról a rossz kifogásról van szó, hogy „megcsaltalak, de a te hibád, mert elhanyagoltál”. Viszont az is tévút, ha a megcsalt személy önsajnálatba burkolózik, és minden felelősséget elhárít magától.

A kérdés az, van -e jövője a kapcsolatnak? Nem állítható, hogy a megcsalás egyben szükségszerűképpen jelenti a kapcsolat végét is. Attól függ, hogy vannak e tartalékai a kapcsolatnak, orvosolható -e a probléma (ami többnyire nem a megcsalás szokott lenni, az inkább már következmény), helyreállítható e a bizalom, és hogy hogyan éreznek egymás iránt a felek?

Fontos tudni azonban, hogy akár szakítás lesz a vége, akár nem, a megbocsátás alapvető mozzanata a továbblépésnek. Ez a megcsalt fél szempontjából is nagyon fontos. Az áldozat szerepe nem egy építő állapot, ráadásul nagyon rossz irányba sodorhatja önértékelésünket és önbecsülésünket is.